2010. július 22., csütörtök

"Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket. És megvált."

Lélekben már nem vagyok itt, sőt fizikai értelemben sem nagyon, keresnem kell valakit, aki segít rendbeszedni a kertet és a házat is. Arra gondoltam, hogy Citromra hagyományozom ezeket a teendőket, a gyerekkekkel töltött hétvégék helyett elszórakozhat itthon, míg én távol leszek. Már az sem érdekel, hogy ebben az esetben Üdvöskével  az én konyhámban főznének, az én fürdőszobámban az én gyertyáim fénye alatt fürödnének. Azért az ágyamat nem szeretném, hogy használják. Nem azért, hogy ők, hanem azért, hogy ő ne tegye, mert tőle minden porcikámmal irtózom.
Ez azonban azt jelenti, hogy már elbúcsúztam a házamtól, készen állok arra, hogy másé legyen, amikor eladjuk. Pár évvel ezelőtt azt hittem, hogy innen már csak az utolsó utamra mozdulok, nah, változott a világ, s vele együtt én is.
Minden reggel, amikor megyek le az alsó szintre, a lépcsőház durva falait érintve búcsúzom a házamtól, mert tudom, hogy lassan el kell válnunk egymástól. A képek a falon, az edények a polcokon, mind jönnek velem, de más helyük lesz és ezt a milliőt már nem fogják mégegyszer újra alkotni, ez csak itt van. Néha felmerül bennem a gondolat, hogy inkább kifizetem Citromot és befejezem, amit be kell, de a következő pillanatban már tudom, hogy nem lenne értelme.
Reményeim szerint többet fogok tudni önmagamről s arról, hogy hogyan tovább, majd ha visszajöttem Erdélyből. Egyfajta menekülés ez innen, ahol már csak apró kis hajszálgyökerek tartanak állva. S a menekülési útirány merre is vezethetne másfelé, mint a Tündérkert irányába. 
Állandóan bástyákat építek magam köré mivel nem szeretek sérülni. Módszeresen azt teszem, amivel "jól" kerülök ki a dolgokból, mert nincs már kedvem letargikus hangulatokhoz és évekhez. Azt hiszem éppen emiatt választottam Erdélyt. Agatha Christíe-től olvastam nemrég, hogy ha valahol boldog voltál egyszer, akkor oda ne menj vissza, mert elmúlik az érzés, ami odaköt. Hát múljon! Talán, ha most huzamosabb ideig ott élek, akkor igen, akkor elmúlik, s a helyhez kötődő boldogság fájó emlékét felváltja valami más, ami pont jó lesz nekem. S ami most pont jó nekem. S ami által újjászülethetek a saját lelkemben.
Olyan zavaros a világ, eddig is az volt, de valahogy ösztönszerűen mindig jó helyre léptem. Remélem, most is ez történik majd.  

2 megjegyzés:

  1. Hupszi, ez, amit most itt Nálad olvasok, ez nagyon keservesen hangzik! Túlzás lenne részemről, ha azt mondanám most, hogy értem én a dolgokat, mint ahogyan az is túlzás lenne, ha most azt mondanám: ne is törődj! És mégis ezt mondom, mert ilyenkor nem is lehet mást mondani!
    Szószaporítás helyet kimondom a saját, az általam kitalált okoskodást. Soha ne keseregj valami után, amiről egyszer csak az derült ki, hogy mégsem lenne az, aminek korábban hitted! Az a valami valójában a korábbiakban sem volt az, aminek hitted! Most csak annyival változott a helyzet, hogy ez a tévedés most kiderült, és "kézzelfoghatóan testet öltött"!
    Ez bizony ilyenkor fájni szokott. Csakhogy a fájdalom üdvös dolog tud ám lenni, annak ellenére, hogy senki sem tud ennek igazán örvendeni. Üdvös, mert egyszer kinyitja a szemeinket, és hogy továbbá kitárja az új útját és szabadságot jelent. Ezt a szabadságot pedig nem szabad lebecsülni, hanem élvezd és éld meg minden pillanatát. Elsőre ez lenne a legjobb "gyógymód". Máris lehet tőle felejteni.
    Üdv és fel a fejjel!

    VálaszTörlés
  2. Olyan aranyos vagy, és még soha senki nem nevezett "Hupszi"-nak, jó kedvem lett tőle, köszönöm!:)
    Igazán nem lep meg, hogy nem érted a helyzetet, sőt az érne váratlanul, ha bárki értené. Úgy összekuszáltam az életem szálait, hogy próbálok kitalálni én magam is a labirintusból.
    Igazad van ami az új útját és a szabadságot illeti, én ezt az újat és szabadságot már élem is, csak néha még előjön a letargia, amikor a gyakorlati dolgokat kell rendeznem.

    VálaszTörlés