Egyenruha

Valami szépet kellene már írnom, de legfőképpen gondolnom. Hiszen annyi blogot olvasok és mind olyan ember tulajdona, aki intelligens, okos, van lelke és tud valamit. Emiatt olvasom őket, és úgy, de úgy szeretem azokat az írásokat, amelyek az igaz érzelmekről, szeretetről szólnak. Nekem viszont nincsenek pozitív gondolataim, a véleményem a párkapcsolatokról egyre sötétebb képet fest. Na azért ez nem jelenti azt, hogy folyton rosszkedvű vagyok és morcos, de amit gondolok, az valahogy annyira távol áll attól, amit gondolnom kellene. Ennek ellenére úgy érzem, most látok tisztán, vagyis kezdem olyannak látni az életet, a kapcsolatokat és azokban szereplő embereket, amilyenek azok valójában.
Két kapcsolat is véget ért az életemben, az egyik ténylegesen megszűnt, mint konkrét dolog, egyszerűen azért, mert akivel vagy aki mellett éltem, az elment. A másik kapcsolat, ami a szerelem volt, négy év alatt kihűlt és elmúlt belőlem. Valami persze itt maradt és örökre itt lesz velem, de az már csak egy olyan heg féle kis vágás a szívemben, ami mindig emlékeztet arra, hogy ez egyszer volt.
Szóval hét hónapja élem a szinglik életét, amit egyáltalán nem úgy élek, ahogyan a szinglik. Nem pasizok ezerrel, nem gyűjtöm a trófeákat. Persze ha adódik valami, azt nem hagyom ki. Ez a valami néha egy szimpla kis randi, néha több annál. Nem vigyázok arra, hogy nehogy megszeressek valakit, nem próbálom az eszemet használni, vagyis teljesen normálisan, egyszerűen járok el. Pontosabban eddig nem vigyáztam! De:

Rengeteg férfi vesz körül, és én faggatom őket, beszélek, pletykálgatok velük.
Az elmúlt hét hónap következtetései a következők:
Igazából sajnos minden hímnemű lény egyforma. A tálalási mód különböző és vannak vérmérsékleti különbségek is köztük, de alapvetően mind ugyanazon séma alapján készült és teljesen egyformán működik. Ezt valahogy eddig nem vettem észre, talán mert fiatal voltam, optimista és legfőképpen mert nem ismertem ennyi férfit, vagy mert ennyi idős korukra ( és koromra), jobban kitárulkoznak előttem, hiszen már őket sem a párválasztás hajtja. És őszinteségük talán még az egyformaságuknál is jobban taszít.

Én ha szerelmes vagyok, nem látok a rózsaszínű ködtől, s mivel nem látok, képzelek. Természetesen nem jót és valóst , s amikor a szerelem elmúlik, akkor többnyire más késő. Nyakig benne vagyok egy olyan kapcsolatban, amiben nagyon nem kellene lennem.

S amit megtudtam a férfiakról, a következő dilemmát indította el bennem:
Most, amikor óhatatlanul egy új kapcsolat küszöbén állok, nagyon kell hát arra ügyelnem, hogy nehogy szerelembe essek, hiszen akkor megint megtörténhet velem az , amiből most szabadulok.
Ugyanakkor ha nem eshetek szerelembe, minek egy kapcsolat? Hogy szexeljek valakivel? Igen, maximum emiatt.
Ördögi kör.
Én akkor tudok jól működni egy kapcsolatban, ha szerelmes vagyok, de szerelmes nem lehetek, mert akkor nem jól mérem fel az illetőt, még egyszer csalódni pedig már nem fér bele az időmbe.
Ha nincs szerelem, előbb-utóbb elindulok megkeresni azt azt, és amikor már csaknem rátalálok, kezdődik az egész előlről, hogy " Én akkor tudok jól működni...de szerelmes nem lehetek..."
Igen, ördögi kör.
Persze - és mindezt annak ismeretében merem kijelenteni, amit megtudtam a férfiaktól a férfiakról- lehet, hogy mindegy, kire találok, hiszen olyan, aki más, nincs köztük....

Augusztus 04.2010.

Ránk esteledett, mire átléptük  a határt. Az M3-as megszokott útján száguldottunk hazafelé. Egyre másra hagytuk el a benzinkutakat, a pihenőket, és az éjszakai fények melege - a kényelmetlen utazás ellenére is - jókedvre derített mindannyiunkat.

Igaz, az út roppant hosszú volt, hiszen két nap alatt 1.500 km-t utaztunk. Odafelé még az új iránti várakozás lelkesített bennünket, végig bohóckodva tettük meg az utat, visszafelé is ugyanígy, de abban már volt némi önironikus kínlódás is, szerencsére nem tragikusan fogtuk fel a dolgot, hanem inkább úgy, hogy ennek valami miatt így kellett történnie.

Barátnőimet felhívtam amikor már magyar tarifával számolt  a telefonom, Klári egy üveg vörösborral várt, otthon - nálam. Ez az este nélküle talán nem is maradt volna meg az emlékeimben ennyira határozottan, ő adott egy karaktert , amitől ilyenné vált az a nap, az az este.

Régen nem esett ilyen jól az alkohol és régen nem kellett ennyire a hatása! A ház olyan különös volt és üres is, de valahogy mégis jóleső érzéssel ültünk le az asztalhoz, jólesett kiülni a hintákba a teraszon és jólesett a vörösbor mellé a cigaretta. 

A legjobb talán az volt benne, hogy valaki várt rám, valakivel leülhettem, valakivel nevethettem magamon és az egészen, ami történt, valakivel beszélhettem magamról és Valakiről. Jó volt az is, hogy tudtam, újból várok valamit, nagyon várom, így a csalódást, amely az előző várakozásaimat követte, azonnal felváltotta egy újabb várakozás.
Örökös vadász vagyok, a harmóniámhoz feltétlenül hozzátartozik az, hogy valamit akarjak, valamiért harcoljak és reményeim szerint megszerezhessem azt. Persze a megszerzés nem mindig jön össze, és ez a tény, amikor már tény, általában összeroppant. Hacsak, nincs más, ami akkorra már fontosabb cél, és hajtok érte.
Ezt a vadász tulajdonságomat annyira tudom szeretni és utálni is! Amikor felfelé menetben vagyok és nyerőre állok, mint valami drog, úgy hat rám, őrületes energiákat és erőt generál bennem, nem számít semmi, nincs akkora akadály, amit magam alá nem gyűrök. Ha azonban vesztésre állok, mindenem szétesik, megszűnök és megszűnik körülöttem  világ is egyben.
Mégis ez életem mozgatórugója. Ettől érzem, hogy élek, hogy érzek, hogy vagyok, hogy vannak mások is, hogy nem csupán megtörténik velem az élet...

Más

Van úgy, hogy más, esetleg egy idegen, áldozatot hoz értünk.
Van úgy, hogy ő ezt nem is tudja.
Van úgy, hogy ezt választotta, de nem tudja, mit is kapott.
Még nem tudja.
Figyelmeztetnünk kellene?
Akkor megfulladunk mi.
Marad a lekliismeret furdalás.
A túlélés ösztöne.

És Isten azt mondta: nem! /Ismeretlen szerző/

Drága Levente Atya adta nekem sok-sok évvel ezelőtt, most találtam meg pakolás közben.

És Isten azt mondta: nem!                                    /Ismeretlen szerző/

Megkértem Istent, hogy vegye el a büszkeségemet,

De Ő azt mondta, nem.

Azt mondta, hogy a büszkeségemet Ő nem veszi el,

Hanem nekem kell feladnom azt.

            Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem

            Legyen egészséges, de Ő azt felelte: nem.

            Azt mondta, hogy a lelke egészséges,

A teste átmeneti.

Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet,

De Ő azt felelte: nem. Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke,

Nem kapni, megszerezni kell.

            Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot,

            De Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, áldását adhatja,

            A boldogság rajtam múlik.

Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól,

De Ő azt mondta: nem.

„A szenvedés eltávolít a világi dolgoktól,

és közelebb visz hozzám.”

            Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést,

De Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom.

De Ő hajlandó megszervezni, hogy gyümölcsöt hozzak.

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretnem úgy,

Ahogy Ő szeret engem.

Erre azt felelte: ”Látom, már kezded érteni.”

            Kértem erőt…

            És Isten adott nehézségeket,

            Melyek erőssé tesznek.

Kértem bölcsességet…

És Isten adott problémákat,

Hogy megoldjam őket.

            Kértem bátorságot…

            És Isten adott veszélyeket,

Hogy legyőzzem őket.

Kértem szeretetet…

És Isten küldött gondterhelt embereket,

Hogy segítsek rajtuk.

            Kértem kegyeket…

            És Isten adott lehetőségeket.

Semmit sem kaptam, amit akartam,

Megkaptam mindent, amire szükségem volt,

Az imáim meghallgatásra leltek.

Rumli

Olyan kíváncsi vagyok, biztosan hamar megöregszem. A kinti lakást még csak képekről láttam és szeretném tudni, hogy milyen is valójában a konyha, a nappali, de leginkább a hálószobám hangulata érdekel. Itthon egyik szobából a másikba vándorolok évek óta, amint megmelegszem az egyik helyen, már ki is kívánkozom, vagy éppen akkorra megtetszik egy másik. Ehhez persze hozzátartozik, hogy állandóan át- meg átrendezem a házat, az alsószinten ugyan fix minden, de a a tetőteret újra és újra felosztjuk egymás között, vagy legalábbis én a többiek között. Most éppen Citrom megüresedett szobája a hálóm, ami eredetileg Trisztáné volt, Citrom után Hamza használta, most pedig én.
Nem is tudom, hogy vigyek e magammal személyes holmikat, azt hiszem nem kell, hiszen éppen ezektől akarok megszabadulni kis időre, látni szeretném, hogy hiányozni fognak e a dolgaim vagy sem. Ha nem , akkor t a l á n vissza sem jövök. Mostantól nem akarok gyüjtögetni semmit magam köré, mert az utóbbi években már zavarnak a felhalmozott "kacatok", de nincs lelkierőm kidobni egyiket sem. 240 négyzetméteren, 7 szobából kettőben csak ezeket őrizgetem. S a kkor még a padlásról nem is szóltam. Nevetséges. Igen, az vagyok.
Annyiszor nekiálltam már, átnéztem mindent, szelektáltam, külön dobozokba és zacskókba tettem a különböző embereknek szánt holmit, aztán szép lassan, úgy dobozokban és zacskókban visszavittem őket a rumliszobákba. Minden maradt a régiben. Pedig már a komfortérzetemet piszkálja, hogy vannak, hogy itt vannak, mégsem tudok megválni tőlük. Olyan érzés, mintha mindíg rendet kellene tennem köztük, a tudatalattimban állandóan kerülgetem és pakolgatom őket, szerintem az agyam egy icipici részének ezzel az állandó "foglalkoztatásával" el is fáradok. Sokan azt mondják, hogy az ember amikor öregszik, gyorsabban fárad, mint fiatal korában, szerintem egyszerűen több az a dolog, amivel az agyunk dolgozik, s főképpen ezek az elménkben eldugott, tárolt lomok, érzelmek, érzések azok, ami miatt fáradtabbnak érezzük magunkat.
Nos, vasárnaptól nem lesz semmi megszokott körülöttem. Egy letisztult világ vár rám, amely megtisztít engem. Tényleg annyira várom, kíváncsi vagyok, hogy könnyebb lesz e így élni. S ha igen, akkor b i z t o s a n vissza sem jövök.

Tapasztalat

"A szex, a fájdalom és a szerelem az emberi lét korlátait feszegető tapasztalatok. Csak az ismeri az életet, aki ismeri ezeket a határokat. Minden más felesleges időpocsékolás, unalmas ismételgetés, öregedés és halál, anélkül, hogy az ember megtudná, mit keres ezen a földön"


Paulo Coelho

"Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket. És megvált."

Lélekben már nem vagyok itt, sőt fizikai értelemben sem nagyon, keresnem kell valakit, aki segít rendbeszedni a kertet és a házat is. Arra gondoltam, hogy Citromra hagyományozom ezeket a teendőket, a gyerekkekkel töltött hétvégék helyett elszórakozhat itthon, míg én távol leszek. Már az sem érdekel, hogy ebben az esetben Üdvöskével  az én konyhámban főznének, az én fürdőszobámban az én gyertyáim fénye alatt fürödnének. Azért az ágyamat nem szeretném, hogy használják. Nem azért, hogy ők, hanem azért, hogy ő ne tegye, mert tőle minden porcikámmal irtózom.

Ez azonban azt jelenti, hogy már elbúcsúztam a házamtól, készen állok arra, hogy másé legyen, amikor eladjuk. Pár évvel ezelőtt azt hittem, hogy innen már csak az utolsó utamra mozdulok, nah, változott a világ, s vele együtt én is.

Minden reggel, amikor megyek le az alsó szintre, a lépcsőház durva falait érintve búcsúzom a házamtól, mert tudom, hogy lassan el kell válnunk egymástól. A képek a falon, az edények a polcokon, mind jönnek velem, de más helyük lesz és ezt a milliőt már nem fogják mégegyszer újra alkotni, ez csak itt van. Néha felmerül bennem a gondolat, hogy inkább kifizetem Citromot és befejezem, amit be kell, de a következő pillanatban már tudom, hogy nem lenne értelme.

Reményeim szerint többet fogok tudni önmagamről s arról, hogy hogyan tovább, majd ha visszajöttem Erdélyből. Egyfajta menekülés ez innen, ahol már csak apró kis hajszálgyökerek tartanak állva. S a menekülési útirány merre is vezethetne másfelé, mint a Tündérkert irányába. 

Állandóan bástyákat építek magam köré mivel nem szeretek sérülni. Módszeresen azt teszem, amivel "jól" kerülök ki a dolgokból, mert nincs már kedvem letargikus hangulatokhoz és évekhez. Azt hiszem éppen emiatt választottam Erdélyt. Agatha Christíe-től olvastam nemrég, hogy ha valahol boldog voltál egyszer, akkor oda ne menj vissza, mert elmúlik az érzés, ami odaköt. Hát múljon! Talán, ha most huzamosabb ideig ott élek, akkor igen, akkor elmúlik, s a helyhez kötődő boldogság fájó emlékét felváltja valami más, ami pont jó lesz nekem. S ami most pont jó nekem. S ami által újjászülethetek a saját lelkemben.

Olyan zavaros a világ, eddig is az volt, de valahogy ösztönszerűen mindig jó helyre léptem. Remélem, most is ez történik majd.  

Good Bye

Pár nap és indulunk. Itthagyom a megszokott, mégis idegen arcokat, itthagyom a kertemet, a házat és ki tudja még, hogy mennyi mindent...
Új életünk gondolata lelkesítő, de azért minden búcsú fáj, legyen az ideiglenes, vagy legalábbis annak szánt.
Próbálom ebbe a pár napba belesűríteni azokat az embereket, akiktől fontos, hogy személyesen elköszönjek, hogy beszéljünk és ne csak olvassuk egymást.
Puszilok mindenkit.


Reményik Sándor: Viszontlátásra 

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év mulva.
S ha még akkor sem - hát ezer év mulva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!"

Készülődés újból

Két hét múlva indulunk. Tegnapelőtt találkoztam a kinti háztulajjal, nagyon kedves, velem közel azonos korú fiatal pár, aláírtuk a szerződést, rendeztük az anyagiakat és kicsit ismerkedtünk egy kávé mellett. Megbeszéltük, hogy ennyi egyelőre elég, a többit majd Erdélyben egy jó kis borozós estén folytatjuk.
Alig kell vinnünk valamit magunkkal, mert a lakás tökéletesen felszerelt. Mindenesetre biztosan beteszem a gyümölcs- és lécentrifugát, a hotpan-t és a goffry sütőt.
Székelyudvarhelyen nagyon jó piac van, olyan régi idők hangulatát idéző, a gyümölcsökön látszik, hogy a kertből szedték és rengeteg zöldfűszert lehet kapni, ami csokrokba kötve fekszik a kofák asztalán. Ugyanígy a gombafélék, életemben nem láttam még ilyet, a csodálatos rókagomba óriási halmokban kelleti magát az asztalokon, olyan furcsa a gyönyörű, élénk narancsszínű gombát egy teljesen hétköznapi fa asztalon látni és nem tálcán, fóliával leszorítva.
Terveim szerint minden reggel megyük piacra, legalábbis minden második reggel. Augusztusban van a málna ünnepe Zeteán, oda átmegyünk és megnézzük, hogy mit csinálnak a székely emberek a málnából. Én frissen szoktam megenni, öntetet (fagyira és sütire) esetleg szörpöt és lekvárt készítek belőle. Azt hiszem, hogy a málna ünnepén új dolgokat fogok tanulni. Mostanában egyébként kedvencemmé lett a málna. Ez az egyedüli gyümölcs, amelynek nem változott az íze a  gyerekkorom emlékeihez képest.
Székelyudvarhely belvárosában találtunk egy jó kis könyvesboltot , ahol régi könyveket is lehet kapni. Magyar nyelvű könyvek, de valahogy mégis más, mint az itthoniak, első dolgunk lesz ellátogatni oda.
Azt még nem tudom egészen pontosan, hogy a munkámat hogyan végzem, ezt még meg kell beszélnem önmagammal és másokkal is, de biztosan meg fogom oldani. Ezen agyalok éjszakánként és amint valami használható ötletem lesz, gyorsan megszervezem az egészet.
Igaz ugyan, hogy kinn is tudok dolgozni, mert gépem és internetem lesz, de van olyan dolog, amihez azért itt kellene lennem. Mindegy, elvégre csupán egy hónapról van szó.
Nem túristák leszünk, hanem megpróbálunk beleilleszkedni az ottaniak életébe, úgy élni, ahogyan ők. Szerintem csakis így lehet megismerni egy országot. Olyan más, amikor egy-két hétre elutazunk valahová és tipikus nyaralók vagyunk. Nem is láthatunk szinte semmit így a  helyből, ahol vagyunk, pontosabban láthatunk szép városokat, üde falvakat , de nem pillanthatunk bele az ott élők életébe, nem érezhetjük át a táj valódi hangulatát. Pedig ez az, amit én keresek, nem csupán annyit szeretnék látni, amennyit a képeken, könyvekből is láthatok, én ennél valami bensőségesebbre vágyom. Remélem lesz is benne részem.

A legjobb Corrs dal a legszebb testvérektől.

D.H.

Anything like yesterday, it was just a dream...

Azt kérdezted, hogy miért nem írok Rólad a blogomban. Mindegyik gyerekről van valami, de rólam nincs, ezt mondtad. Elmagyaráztam és okos vagy, tudom, meg is értettél. Ez most Rólad szól, Habika.
Két hete ismerhetted meg a rokonaidat, Óriási sokk volt nekem is, hiszen Apádról már nem sokat beszéltünk.
Amikor megismertem őt, én 18 éves voltam , egy meglehetősen naiv fiatal lány. Ő 34, a követségen dolgozott, akkor még csak egy "kis" követségi titkár volt.
Lassan, de céltudatosan megszerzett  magának, annyira, hogy egy halálos szerelem lett belőle.
Akkor is megszültelek volna, ha tudom azt, amit nem tudtam.
Mindenesetre amikor szakítottam vele, négy év együttélés után, már sejtettem, mi is a helyzet valójában, de a neheze csak ezután következett.
Titkosszolgálat, megfigyelések és tucatnyi olyam dolog, amelyeket szerettem volna inkább kihagyni az életünkből. Mivel Apád nem volt velünk, így sem a testőrséget nem tudta már biztosítani nekünk, sem az ő jelenléte nem védett minket, és nem akartuk, hogy Apád zsarolhatóvá váljon általad. Rettegtem, hogy mi van, ha egyszer csak elrabolnak Téged, csupán azért, hogy Ő megtegye, amit kérnek tőle, érted cserébe.
Megszüntettünk minden kapcsolatot, becsapva a környezetünket és szép lassan Te egy különálló, teljesen egyedülálló emberkévé fejlődtél. Nem apád szemét vagy a nagyanyád mosolyát láttam, ha Rád néztem, nem kerestem a hasonlóságot Közted és Közte, aztán már nem is láttam azt, mert Te a Hamza lettél. Kitöröltem az emlékeimből Apádat és Te egy olyan gyökerek nélküli fiúvá váltál. Nagyon okos vagy, hisz tudod és roppant erős egyéniség, nem is lehettél volna másmilyen.
Tegnap este, amikor sétáltuk az erdőben az újdosült unokatesóiddal és a nagybátyáddal, arról beszélgettünk, hogy ez az egyedülállóságod most szinte egyik pillanatról a másikra megváltozott. Láttam, ahogy Apád testvére megy, ugyanaz a hanyag, laza testtartás, azok a dobálózó léptek, az arcotok döbbenetes hasonlósága az unokatestvéreiddel, szinte félelmetes az érzés, ahogyan a gyökerek nélküli Hamzából egy ugyanolyan gyerek válik, mint más gyerekek, már tudom, hogy mi D...i benned és nem vagy annyira különc és van kihez kapcsolnom újra a mosolyod, a mimikád, a makacsságod és hogy csak neked lehet igazad. Végre hús-vér ember lettél.
Én is tehetek arról, hogy így alakult. Nem akartam látni Benned Apádat, mert tudtam, mekkora veszélybe kerülhetünk, ha másképp élünk, ha úgy tekintek rád, ahogyan normál esetben egy Anya tekint a fiára, ha keresem benned a géneket, a hasonlóságot, és próbálok kapcsolatot teremteni.
Hogy mi lesz ezután?
Mint a rokonaidtól megtudtad, az az ember, akit én ismertem, már nincs, mert amikor visszament nélkülünk, megváltozott. Szerintük azért keseredett meg, mert itthagyta a szerelmét és a fiát, amikor nem tehetett másképp. Tudod, egy másik kultúra az egy igazán más világ. Amit én meséltem a rokonaidnak Apádról és a képek  egy boldog férfit ábrázolnak mosolygós anyukával és egy gyönyörű babával - akit ők ismernek, az egy megkeseredett zsarnok, aki roppant hatalomra tett szert, elhanyagolta a családját és nem látták őt mosolyogni 17 éve. Akkor ment el.

Sajnálom, hogy így esett. Annyira sajnálom. Tégeded elsőrsorban és Őt is nagyon.  És bármit megtennék, hogy ez ne így legyen, de én már nem csinálhatok semmit azonkívül, hogy segítek neked feldolgozni ezt. S kérlek, hogy ne vádaskodj, inkább segíts te is nekem. Hisz tudod, mennyire szeretlek.

Elpő lépés

"Anyu, ne add fel az álmaidat." Ezt mondta ma a nagyfiam. És én megtettem az első lépést .

Kibéreltem  egy lakást Székelyudvarhelyen. Nagyon szép, háromszobás társasházi lakás. Mostantól bármikor mehetek, amikor kedvem szottyan. Igaz, hogy az iskola miatt a gyerekeket itthon kell hagynom, de elég nagyok már -Junior kivételével, akit persze viszek magammal- ahhoz, hogy havonta egy hetet egyedül töltsenek. És végül is van egy apukájuk. Őt ugyan még fel kell készítenem a dologra, mármint, hogy mostantól apaként kell helytállnia, amikor én elmegyek. Mondjuk kétnaponta eljön hozzájuk, hoz nekik vacsorát az étteremből, ilyesmikre gondolok, esetleg megkérdezi tőlük, hogy hogy vannak. Az iskolai szünetekben pedig együtt megyünk, az összes gyerek jön velem. Egy hét, tíz nap soha nem elég, éppen csak annyira, hogy elszokjak az itteni rohanástól és beleszokjak az ottani nyugalomba . Amikorra kezdenék belemelegedni a felfedezésekbe, mélyen magamba szívni a friss hegyi levegőt , máris indulhatok haza. Mostantól esélyt adok magamnak  ahhoz, hogy ez másképp legyen. A Karácsonyt már feltétlenül ott szeretném tölteni teljes létszámmal persze, az "elviselhetetlen" hidegben a havas fenyvesek között ünnepelve. És éjfélkor szeretnék besétálni a Csíksomlyói templomba, majd a jégen csúszkálva hazáig nevetgélni és valódi székelykáposztát enni éjfél után. Mert ott ez a szokás. 

Szóval augusztus 01-től már itt islakom és ott is lakom.  Kíváncsi vagyok, hogy honnan hová fogok hazamenni...

Virtuális Én

Szinte mindegyik közösségi portálon van egy profilom és szinte minden nap körülnézek, hogy mi is zajlik a közösségben, ki kivel, ki hogyan és mikor...
Valaki jön hozzám, akivel már nagyon régóta nem találkoztam és aki fontos nekem. Fontos, hogy jól nézzek ki, hogy reggel, ébredés után is szépnek lásson . Úgy, mint régen. Ám régen ez valahogy sokkal, de sokkal egyszerűbb volt. Nem is volt kérdés. Most az.
S mialatt készülök a találkozásra, szinte betegesen rettegek attól, hogy mi lesz, ha ez nem így lesz. Mi lesz, ha nem lát szépnek, hiszen eltelt vagy két és fél év azóta, hogy együtt voltunk minden nap.
Mondjam le az egészet?
Mennyivel egyszerűbb a virtuális önmagam megalkotása. Közösségi profiloldalaimra
természetesen csak azokat a képeket teszem fel, amik ha nem is jól, de legalábbis tűrhetően néznek ki rólam. Átgondolhatom, hogy mit is mondjak-írjak magamról , és semmi nem sülhet el rosszul.
Ha mégis, akkor delete.
Nem vagyok látható rosszkedvűen , legalábbis rosszkedvem is csupán kreált, nem is én vagyok, hanem egy virtuális , csinos animáció.
Üzenek és kifejezem önmagam, de  reakció késik, mert lehet, hogy Te vagy bárki más nem vagy éppen a gépnél. Így aztán nekem is van időm elgondolkodni a válaszon és a következő önkifejező mondaton.
E l v i r t u á l i a s o d t a m. Szomorú. Nem rossz, hiszen akkor biztosan nem csinálnám. Biztosan?

Blogolók-blogolok

Én nem régóta "blogozom".

Bárki, aki olvassa a blogomat, könnyedén rájöhet, hogy az én indíttatásom mi is volt valójában.

De miért kezd el valaki blogot írni? 

Az első csoport (hadd legyek önző, olyan ritkán lehetek az egyébként) azoknak a blogíróknak a csoportja, akik hozzám hasonlóan üzenni akarnak valakinek, vagy legalábbis bemutatni a dolgok állását a saját szemszögükből. Mert ugye minden éremnek két oldala van, és nagyon sok esetben másképp ezt nem lehet egy másik ember tudomására hozni. Vagy azért, mert nem beszélnek egymással, vagy sok esetben nem is ismerik egymást, csak tudnak a másikról. No, ebben az esetben úgyis keresgélik a lehetőséget az interaktív világban és próbálnak információt összeszedni a másik félről. A hagyományos közösségi portálokon ugyan el-elkaphatunk némi pletyit , vagy szembesülhetünk egymás arcával, ám az néha sajnos inkább csak ront a helyzeten. Emiatt kezdtem el én és szerintem hozzám hasonlóan még sok sok ember (főképpen nőkre gondolok).

A második csoport legyen a nagyon boldog emberek csoportja. Aki repdes, szárnyal, mert úgy érzi, végre révbe ért és övé a boldogság, ami valóban az övé . Akkor éppen. Aki azért ír, hogy megmutathassa a többieknek, a még keresőknek vagy a már elvesztőknek, hogy van remény. Ugyanakkor felmerül bennem a kérdés, hogy miért éppen az éterben osztja meg valaki az örömét, szinte ismeretlenül? Nincs más, akinek ezt elmondhatná? Barátok, tesvérek, szerelem, férj, társ, gyermek. Aki meghallgat és azzal, hogy meghallgat, átéli velem az életemet is, örül, ha én örülök, s velem repül ha én szárnyakat kaptam. Mert ez ugye hozzátartozik a boldogsághoz..

A harmadik csoport a magányt nyíltan vállalók csoportja. Akik merik felvállalni, hogy ha itt nem mondhatják el nekünk, nektek, akkor senki más nem hallgatja meg őket. 

A negyedik csoport azok csoportja , akik elmondhatnák, de mégsem teszik. Nem teszik, mert lehet, hogy olyan dolgokról akarnak beszélni, ami nem illeszthető az ő életükbe. Titkok, vágyak, amelyek sértenék azt, akivel meg lehetne osztani őket. És ők nem akarnak megbánatni senkit, de magukba sem tudják fojtani a mondanivalójukat.

Az ötödik csoportba én most itt azokat sorolom, akik egy naplószerű könyvet írnak, akár a maguk, akár a jövő számára. Mondjuk a gyermekükről, a régimódi "babanapló" helyett egy helyes kis blogot.

És legyen a hatodik csoport az, aki valóban írói vénával rendelkezik. Aki ír, ha rosszkedvű, de akkor is ha jó. Ír, ha sírnia kell, de örömében is tollat ragad.

Ritka az ilyen blogíró.

Aztán, amikor már szépen elindultunk a blogírás útján, indulhat , és indul is a keveredés, a szálak több irányba szövődése. Mert kezdtem azért, hogy üzenjek és láss tisztán, majd egy időre magányos leszek, de végül is kisüt a nap és a boldogságomat is tudatni akarom akkor már Veletek. S ha már egyszer rákaptam az ízére, nyitok egy oldalt a kisfiamnak is. A lényeg, hogy bármi legyen is az, ami miatt elkezdtem, már nem hagyom abba.

Mert kényelmes. Magam mellé teszem a teámat és a délutáni sütés egyetlen maradékát, (nyeszlett kakóscsiga),  és klimpírozok. Menet közben annyi minden az eszembe jut, és van még egy hatalmas előnye: bármikor abbahagyható majd folytatható. Amit a barátainkkal azért -valljuk be őszintén- nem tehetünk meg. 

Visszaolvasható és javíthatunk is rajta. S ha valami mégis rosszul sülne el, hát senki nem mondja, ugye én megmondtam előre?Legfeljebb akkor egy kis időre szünetelek.:)

S mert a kapcsolatok kialakulása közben rájössz, hogy sokkal több olyan emberrel tudsz megfelelően kommunikálni, mint amennyi olyan barátod van, akitől megkapod a megfelelő visszajelzést. 

Nagyon őszinte voltam, remélem senkit sem bántottam meg azzal, hogy azt írtam, amit gondoltam, mindenféle szépítgetés, cicoma nélkül.

Pujo városa

Ezt festettük a gyerekekkel Pujo szobájába, még nincs készen teljesen, de várnunk kell a további "ihletre"