2010. szeptember 19., vasárnap

Egyenruha

Valami szépet kellene már írnom, de legfőképpen gondolnom. Hiszen annyi blogot olvasok és mind olyan ember tulajdona, aki intelligens, okos, van lelke és tud valamit. Emiatt olvasom őket, és úgy, de úgy szeretem azokat az írásokat, amelyek az igaz érzelmekről, szeretetről szólnak. Nekem viszont nincsenek pozitív gondolataim, a véleményem a párkapcsolatokról egyre sötétebb képet fest. Na azért ez nem jelenti azt, hogy folyton rosszkedvű vagyok és morcos, de amit gondolok, az valahogy annyira távol áll attól, amit gondolnom kellene. Ennek ellenére úgy érzem, most látok tisztán, vagyis kezdem olyannak látni az életet, a kapcsolatokat és azokban szereplő embereket, amilyenek azok valójában.
Két kapcsolat is véget ért az életemben, az egyik ténylegesen megszűnt, mint konkrét dolog, egyszerűen azért, mert akivel vagy aki mellett éltem, az elment. A másik kapcsolat, ami a szerelem volt, négy év alatt kihűlt és elmúlt belőlem. Valami persze itt maradt és örökre itt lesz velem, de az már csak egy olyan heg féle kis vágás a szívemben, ami mindig emlékeztet arra, hogy ez egyszer volt.
Szóval hét hónapja élem a szinglik életét, amit egyáltalán nem úgy élek, ahogyan a szinglik. Nem pasizok ezerrel, nem gyűjtöm a trófeákat. Persze ha adódik valami, azt nem hagyom ki. Ez a valami néha egy szimpla kis randi, néha több annál. Nem vigyázok arra, hogy nehogy megszeressek valakit, nem próbálom az eszemet használni, vagyis teljesen normálisan, egyszerűen járok el. Pontosabban eddig nem vigyáztam! De:

Rengeteg férfi vesz körül, és én faggatom őket, beszélek, pletykálgatok velük.
Az elmúlt hét hónap következtetései a következők:
Igazából sajnos minden hímnemű lény egyforma. A tálalási mód különböző és vannak vérmérsékleti különbségek is köztük, de alapvetően mind ugyanazon séma alapján készült és teljesen egyformán működik. Ezt valahogy eddig nem vettem észre, talán mert fiatal voltam, optimista és legfőképpen mert nem ismertem ennyi férfit, vagy mert ennyi idős korukra ( és koromra), jobban kitárulkoznak előttem, hiszen már őket sem a párválasztás hajtja. És őszinteségük talán még az egyformaságuknál is jobban taszít.

Én ha szerelmes vagyok, nem látok a rózsaszínű ködtől, s mivel nem látok, képzelek. Természetesen nem jót és valóst , s amikor a szerelem elmúlik, akkor többnyire más késő. Nyakig benne vagyok egy olyan kapcsolatban, amiben nagyon nem kellene lennem.

S amit megtudtam a férfiakról, a következő dilemmát indította el bennem:
Most, amikor óhatatlanul egy új kapcsolat küszöbén állok, nagyon kell hát arra ügyelnem, hogy nehogy szerelembe essek, hiszen akkor megint megtörténhet velem az , amiből most szabadulok.
Ugyanakkor ha nem eshetek szerelembe, minek egy kapcsolat? Hogy szexeljek valakivel? Igen, maximum emiatt.
Ördögi kör.
Én akkor tudok jól működni egy kapcsolatban, ha szerelmes vagyok, de szerelmes nem lehetek, mert akkor nem jól mérem fel az illetőt, még egyszer csalódni pedig már nem fér bele az időmbe.
Ha nincs szerelem, előbb-utóbb elindulok megkeresni azt azt, és amikor már csaknem rátalálok, kezdődik az egész előlről, hogy " Én akkor tudok jól működni...de szerelmes nem lehetek..."
Igen, ördögi kör.
Persze - és mindezt annak ismeretében merem kijelenteni, amit megtudtam a férfiaktól a férfiakról- lehet, hogy mindegy, kire találok, hiszen olyan, aki más, nincs köztük....

2010. szeptember 2., csütörtök

Augusztus 04.2010.

Ránk esteledett, mire átléptük  a határt. Az M3-as megszokott útján száguldottunk hazafelé. Egyre másra hagytuk el a benzinkutakat, a pihenőket, és az éjszakai fények melege - a kényelmetlen utazás ellenére is - jókedvre derített mindannyiunkat.
Igaz, az út roppant hosszú volt, hiszen két nap alatt 1.500 km-t utaztunk. Odafelé még az új iránti várakozás lelkesített bennünket, végig bohóckodva tettük meg az utat, visszafelé is ugyanígy, de abban már volt némi önironikus kínlódás is, szerencsére nem tragikusan fogtuk fel a dolgot, hanem inkább úgy, hogy ennek valami miatt így kellett történnie.
Barátnőimet felhívtam amikor már magyar tarifával számolt  a telefonom, Klári egy üveg vörösborral várt, otthon - nálam. Ez az este nélküle talán nem is maradt volna meg az emlékeimben ennyira határozottan, ő adott egy karaktert , amitől ilyenné vált az a nap, az az este.
Régen nem esett ilyen jól az alkohol és régen nem kellett ennyire a hatása! A ház olyan különös volt és üres is, de valahogy mégis jóleső érzéssel ültünk le az asztalhoz, jólesett kiülni a hintákba a teraszon és jólesett a vörösbor mellé a cigaretta. 
A legjobb talán az volt benne, hogy valaki várt rám, valakivel leülhettem, valakivel nevethettem magamon és az egészen, ami történt, valakivel beszélhettem magamról és Valakiről. Jó volt az is, hogy tudtam, újból várok valamit, nagyon várom, így a csalódást, amely az előző várakozásaimat követte, azonnal felváltotta egy újabb várakozás.
Örökös vadász vagyok, a harmóniámhoz feltétlenül hozzátartozik az, hogy valamit akarjak, valamiért harcoljak és reményeim szerint megszerezhessem azt. Persze a megszerzés nem mindig jön össze, és ez a tény, amikor már tény, általában összeroppant. Hacsak, nincs más, ami akkorra már fontosabb cél, és hajtok érte.
Ezt a vadász tulajdonságomat annyira tudom szeretni és utálni is! Amikor felfelé menetben vagyok és nyerőre állok, mint valami drog, úgy hat rám, őrületes energiákat és erőt generál bennem, nem számít semmi, nincs akkora akadály, amit magam alá nem gyűrök. Ha azonban vesztésre állok, mindenem szétesik, megszűnök és megszűnik körülöttem  világ is egyben.
Mégis ez életem mozgatórugója. Ettől érzem, hogy élek, hogy érzek, hogy vagyok, hogy vannak mások is, hogy nem csupán megtörténik velem az élet...

2010. szeptember 1., szerda